Úgy elrohantak a hetek, hónapok, hogy már csak négyet kell aludni, hogy hazarepüljek! Olyan izgatott vagyok, mint régen, amikor még hittem az Angyalban. Már neki is fogtam csomagolni –jó érzés látni, ahogy üresedik a szekrény. Bizonyára hiányozni is fog az itteni életem, de most, hogy már rajtam kívül mindenki hazautazott, én is mehetnék.
Az utolsó hónapok? Őszintén, a vakációm után nehezen jött vissza a munkakedvem, a motivációt a visszaszámolás adta. A hetek monotonná váltak, ugyanis közben nyelvvizsgára is készültem, nem sok szabadidőm maradt. De most, ha visszagondolok, büszkén bólogatok mindazon, amit megvalósítottam a gyerekeknél, és végül a nyelvvizsgát is letettem.
A „Youth pass" írása alatt tudatosult bennem, mi mindent tanultam ez alatt az év alatt. Olyan abszurd dolgok, mint például a saját anyanyelvem elemezgetése... és egyáltalán a kommunikáció fontossága. Hogy milyen fontos tud lenni, hogy megértsük a körülöttünk levőket, és hogy ki tudjuk fejezni pont azt és pont úgy, ahogyan azt mi akarjuk. Eleinte szinte képtelenségnek tűnt 3-4 nyelvet párhuzamosan váltogatni, anelkül, hogy a nyelveket keverjem. A nemzetközi barátságoknak köszönhetően sikerült közösen felfedeznünk a nyelvek szépségét, folyamatosan visszatérő „játékunk" volt a különböző anyanyelveink összehasonlítgatása, egy-egy mondat és alap kifejezés tanulása, mint például a koccintáskor elhangzó „egészségedre!" millióegy változata, stb.
Nehéz összefoglalni, mindazt, amit tanultam, hisz az egész EVS egyfajta nem formális, spontán tanulási lehetőség, azaz tanulás, tapasztalás, megélés útján. Az első lépés ezen az úton a saját komfort zónám elhagyása volt, nyitás az új és idegen felé. Így tanultam el a német, legalábbis a bajor kultúrát és nyelvet. Na meg a hulladék szelektálását –szomorú, hogy otthon erre mennyire nem figyelünk! Ugyanakkor megtanultam, hogy a németeknek szörnyű a konyhakultúrájuk... nincs is. A konyhát bár 13-an használtuk, ebből a 13 emberből hárman főztünk: a francia fiú, a madagaszkári fiú és én. A többiek porból főzték a krumplipürét, fagyasztott pizzát, halat, és mindenfélét ettek. Ezen kívül meg nevetséges, mennyire „bio- és light freak" társaság... ezen a ponton fontosnak látom megemlíteni, hogy én még soha életemben nem találkoztam ennyi vegetáriánus és vegán emberrel. A másik véglet pedig a brat wurst, bock wurst, weiss wurst, és egyéb wurst-változatok a litres sör kíséretében.
Egy szakemberekből álló munkaközösség tagjaként könnyen eltanulhattam pedagógiai eljárásokat, gyerekpszichológiát, és egyáltalán egy csapat részének lenni, együtt dolgozni, felelősséget vállalni, rugalmasnak lenni és megbízni az emberekben. Akaratlanul, minden igyekvés nélkül másztak be a fejembe a német, gyermekvédelmi törvények és hogy hogyan kell „kezelni" lelkileg sérült gyerekeket. Ezáltal tanultam szolidaritást, tiszteletet és türelmet, de ugyanakkor (és talán mindenekelőtt a legfontosabbat:) a saját határaimat és „nem"- et mondani időnként. Az egyik legnehezebb volt a mindennapos stresszhelyzetek kezelése, és a saját projektek felépítése. Voltak ötleteim, amiket meg akartam valósítani, a probléma azonban az volt, hogy a gyerkőcöknek szigorú programjuk volt, napi rutin, szigorú határokkal és szabályokkal, amivel aztán nehezen fértek össze az én elképzeléseim. Én ugyanis úgy képzeltem magam, mint a nagy nővér, a tesó, aki a gyerekek szabadidejét teszi értékesebbé kreativitást, koncentrációt, ritmusérzéket fejlesztő játékokkal, tanítja a gyerekeket sütni, főzni, origamizni. De ugyanakkor időt talál beszélgetni, a nagyobbakkal traccsolni, stb. Ehhez voltak ötleteim, amiket sajnos többnyire nem engedélyeztek, mondván, hogy ezek nem szokványos gyerekek, szükségük van szigorú szabályokra... Így aztán többnyire maradt a napi rutin. Az egyetlen lehetőség az ötletek megvalósítására a vakációk voltak, amikor a gyerekek egész nap otthon voltak, és nem kellett házi feladatot írjanak. Na, akkor eljött az én időm. Kirándulásokat szerveztem a közeli tavakhoz, múzeumba, játékokat a tornateremben, nyáron a színházi előadásba segédkeztem, többnyire kosztümök varrásában és sminkelésben, aztán a novemberi vakációt, „Szent Márton projekt hét" néven teljes egészében a „megosztás" és „ajándékozás" témára építettem fel: lámpásokat készítettünk, énekeltünk, beszélgettünk, játszottunk, és betanultunk egy rövid színdarabot is.
Mostmár javában zajlik a búcsúzás hete. A gyerekek alig bírják nem elárulni a meglepetést, amit nekem készítenek. A vezetőség, a szakácsok, a házmesterek és a szomszédok pedig a lelkemre kötötték, hogy pénteken még egyszer köszönjek be nekik. Mintha lassabban telne ez a hét, nehezebben találom a helyem, olykor hisztirohamok és/vagy bőgőgörcsök törnek rám, vagy azért, mert már nem bírom kivárni, hogy vasárnap legyen, vagy pedig azért, mert hiányozni fognak az itteniek. Érdekes kettősség...
Összegezve az elmúlt egy év minden panaszát és mosolyát, azt mondhatom, hogy megérte, több lettem általa, tapasztaltabb és gazdagabb.