Éppen két hónapja, hogy idecsöppentem egy Lettországi falucska kellős közepébe. Staļģene: két utca, néhány régi tömbház, egy iskola, egy üzlet és három középület, ahol gyakorlatilag minden szükséges dolog megtalálható (például az orvosi rendelő éppen a szövő asszonyok mellett). Ilyenkor szokott az a kérdés következni: és nem unod magad? Nem, nem unom magam; hét közben általában meg vannak szervezve a teendőink, hétvégén pedig gyakran kiruccanunk valahová. A többes számot az indokolja, hogy egy másik, francia önkéntessel vagyok itt; együtt dolgozunk, leginkább az ifjúsági központban, és együtt lakunk egy tömbházlakásban két percre a „munkahelyünktől".
Általában mindenki megkérdezi, hogy hogyan kommunikálok az emberekkel: érdekes módon. Mielőtt eljöttem otthonról, igyekeztem megtanulni néhány elengedhetetlenül fontos lett mondatot, például megtanultam a köszönésnek minden formáját, és azt is el tudtam már mondani, hogy „tanulom a lett nyelvet". Azontúl pedig abban reménykedtem, hogy az itteniek beszélnek angolul. Ez egyébként nincs így. A faluban a mentorom az egyetlen személy, aki jól beszél angolul; viszont többen vannak, akik tudnak valamennyire, és megértenek, ha mondok valamit. Hamar rájöttem, hogy ez sokszor nem is jelent akkora gondot, mint ahogy azt én elképzeltem még otthon. Az igazán fontos lett szavakat már én is tudom, a többit elmutogatjuk. Az emberek gyakran próbálnak beszélni velem, általában közlöm, hogy nem beszélek lettül („Es nerunaju latviski." egyike a legfontosabb mondatoknak, ezt még az elején megtanultam), ekkor reflexszerűen oroszul próbálkoznak, de oroszul sem beszélek, sajnos. Akadt néhány érdekes helyzet is: például amikor a projektkoordinátornak próbáltam elmagyarázni, hogy aznap hasonló kézműves foglalkozást tartunk, mint két nappal azelőtt, és a „similar" szó alapján ő arra a következtetésre jutott, hogy szimulációs játékot fogunk játszani.

Bővebben ...