Úgy tűnik, nem volt elégséges a decemberi, otthoni orvos látogatás és ellenőrzés, vagy csak egyszerűen itt értek utol a gondok?! A manó se tudja, mi történt!
A március barátságtalan fogfájással kezdődött. Először lapoztam fel az egészségügyi biztosításomra vonatkozó részeket, és kétségbe estem, mert azt hittem, hogy én kell majd az egész kezelést saját pénzből kifizessem, a pénzt pedig csak utólag igényelhetem vissza. És köztudottan a fogorvos nem épp a legolcsóbb doki kategóriába tartozik... Tovább zuhantam a kétségeimben, amikor tudatosult bennem, hogy biza az orvosi szaknyelv nincs a kisujjamban, de még a hüvelykujjamban sem.. Na meg aztán egyetlen orvost sem ismertem. És mi van, ha nem működik a biztosítás, és nekem kell majd elmagyarázni, hogy uniós izé, és egyenesen Franciaországból, önkénteseknek, blabla... mi van, ha nem ismerik el, mert még sosem találkoztak ilyen, papírból összehajtogatott biztosítási kártyával?! -ha orvos lennék, én is gyanúsan néznék, hogy mivel próbálkozik a kedves páciens.

Legelső lépésként felhívtam a müncheni koordinátort és elpanaszoltam, hogy fáj, és nem múlik, és nem alszok és nem eszek és nincs pénzem. Megnyugtatott, hogy semmi gáz, találjak egy orvost, és adjam meg a telefon számát, ő majd elmagyarázza az orvosnak –még mielőtt oda mennék- a biztosításomat, és intézik a számlát. Egyértelmű, hogy nem lehet nekem több száz, félretett euróm fogorvosra... Első felszusszanás.
Aztán újra elpanaszoltam a munkatársaknak is a bánatom, akik a legjobb müncheni fogorvosok névjegykártyáival álltak elő. Ki is választottam egyet – névjegykártya alapján a legszimpatikusabbat- és feltárcsáztam a számot. A hivatalos telefonálgatásoktól különben mindig izgulok, mert sosem tudom előre kiszámítani, hogy a vonal végén az illető mennyire fog dialektusokban beszélni, vagy hadarni, vagy épp szakadozni fog a vonal, vagy csak egyszerűen valamit nem fogok érteni. Semmi ilyen nem volt. Mindent értettem, két perc alatt meg is volt a programálás. Második felszusszanás.
A fogorvosi rendelő München központjában volt, egy négyemeletes, óvárosi épületben. Félórával korábban érkeztem, ha véletlenül mégis magyarázkodni kellene a biztosítás miatt... Nem kellett. Azonban elém tettek egy beteglapot, amolyan kérdőívszerűséget, amit ott, helyben ki kellett töltsek. Azt mondták, allergiára és korábbi betegségekre vonatkozó rutin kérdések. Az a fél óra pont elég is volt, hogy a mindignálamlevő zsebszótár segítségével, úgy ahogy kitöltsem a kérdőívet. Aztán bevezettek a rendelőbe. Az orvosom egy barátságos, irodalmi németet –maximálisan érthetően- beszélő, türelmes nő volt. Elmagyaráztam, hogy mi a gondom, kikérdezett tüzetesen, megnézte a fogaimat és (üzenet az otthoni fogorvosomnak!) megdicsérte az otthoni fogorvosom munkáját. Harmadik felszusszanás... valahogy megnyugodtam, hogy jó kezekben vagyok...
Készített egy röntgent ott helyben és közölte, hogy egy hosszabb kezelésről lesz szó... Gondolom nem kell részleteznem egy gyökérkezelés hogyanjait... Életem első gyökérkezelése volt. Emiatt aztán rettenetesen féltem is tőle. El sem tudtam képzelni, milyen lehet, és miből áll... és már nem is akartam. Szerettem a fogorvosi székben a hétvégére gondolni, vagy eltervezni, hogy mit fogok főzni... Csak időnként zökkentett ki egy-egy nyilaló, intenzív fájdalom... én ugyanis, úgy tűnt, eléggé imunis vagyok a fájdalomcsillapítóra. A doktornő 3 zsibbasztó injekció után sajnálattal közölte, hogy ez a maximális adag, amit adhat. Úgyhogy tűrni kellett. Különben eszméletlen jó a felszerelésük, gyorsan és precízen dolgoznak.
Így telt el a március, minden hétre jutott egy kezelés. És mert fogalmam sem volt, hogy működik a hálálkodás a németeknél, mindig vittem valami kicsiséget a doktornőnek (megszoktatott a román rendszer...). Legutoljára egy csokor virágot vittem, mert bónuszként, teljesen ingyen letisztította a fogaimat és betömött még egyet. Na, attól aztán teljesen el volt olvadva. Nem értettem, miért, hisz Ő tett nekem szívességet. Utólag kiderült, hogy Németországban abszolút nem szokás az orvosnak ajándékot adni, vagy lefizetni, vagy ehhez hasonlók...
Ahogy azonban véget ért a fogorvososdi, újabb panaszok jelentkeztek. Ezúttal belázasodtam éjjelente, és enyhén fájt a torkom... de különben jól voltam. Egy reggel azonban nem bírtam felkelni az ágyból. Amint felültem iszonyú szédelgés és hányinger tört rám. Na, ilyenkor mit csinál az önkéntes, egyedül a szobában?! Áldott szerencsém, Lelde, a lett önkéntes lány. Őt hívtam fel, hogy jöjjön át és intézkedjen picit, mert én képtelen vagyok megmozdulni. Aznap délután orvos jött hozzám. Még a kabátját sem vetette le, tíz perc alatt megvizsgált, és közölte, hogy gennyes a torkom, sőt, valami stafilokokuszos fertőzésem is van. Juhéé! Tíznapos antibiotikumos kezelés következett. Ami azonban nem volt elégséges, mert két hét után újra kiújult a torokfertőzésem, ezúttal iszonyatos köhögéssel és légcsőfájdalommal kézen fogva. Judit már harmadjára ment orvoshoz... már rutinszerűen írtam az e-mailt a koordinátoromnak, hogy tút mír lájd, de megint valami bibi van. Ezek meg már szerintem el is könyveltek engem, mint a román, beteges önkéntesük... pedig én még sosem voltam ennyit és ilyen sokat beteg! Mondjuk a gyermekektől nem is olyan nehéz összeszedni a nyavalyákat...
Legújabban a gyomrom vacakol... Valószínű az itteni ételt nem szereti, egyes dolgokat (pl. gyümölcsök) nem tud megemészteni, vagy csak hiányolja a levest... de az sem kizárt, hogy az antibiotikumos kezelésnek köszönhetően lett érzékenyebb... Vagy valami egyéb... ez egy újabb nem kívánt rejtély!