A hónap első három hetében tovább folytatódott az otthon és a benne lakók megismerése: Lassan természetessé vált a gyerkőcök programja, már nem kellett rákérdezzek, hogy na, most akkor mi is van napirenden? Útbaigazítás és felkérés nélkül, szinte ösztönösen kezdtem végezni a „ dolgom", avagy felismerni azokat a helyzeteket, ahol hasznos lehetek és segíteni tudok. Megismertem a vezetőség nagy részét és a többi házban dolgozók 1/8-át. :-) Az egyik házzal például ellátogattunk közösen a BMW gyárba. Hihetetlen élmény volt! Pedig nem vagyok nagy szakértő, és a túravezetőnk (igen, egész nyugodtan elkönyvelhetem túrának, olyan hatalmas épületben mentünk körbe 3 óra alatt) hadaró, szakszövegéből sem sokat értettem, de a látvány is egyedi volt! A testvéremre gondoltam, akit legszívesebben odateleportáltam volna, mert Ő biztosan még jobban értékelte volna a festés-lakkozás részlegen túlmenően az autó-építés részleteit is.

Aztán egy másik alkalommal ellátogattunk a világhírű (tényleg!) Müncheni Cirkus Krone- ba. Lélegzetelállító volt! Én még voltam cirkuszban gyerekként... gyereknapkor, vagy nyári sörfesztiválon, vándorcirkuszban- ahol a legnagyobb attrakciót a szünetben nyakba akasztott kígyó jelentette, vagy két kör a póni lóval... Na, de ilyent! Elmondhatom, hogy a müncheni Cirkus Krone joggal nevezhető világhírűnek. Állandóan megújuló programokkal, a világ legjobb, legtehetségesebb előadóit, idomárjait dolgoztatják. Ehhez hasonló produkciókat eddig csak a tévében láttam, ami persze egyértelműen nem nyújt ugyanolyan hatást. Hatalmas sátor, zenekar, pörgős program... és egy csokor román alkalmazott. -Ezt kénytelen vagyok a cirkusz margóján megemlíteni, annyira megmaradt az „élmény"! Alig foglaltuk el a helyünket érkezésünk után, látom, hogy kb tizenkét, piros egyenruhás pasas jön-megy, fontoskodik. Összesúgnak, türelmetlenül, nézik a tömeget... Nem hallom,mit beszélnek, de lerí róluk a románság... fene tudja! Mondom Leldének, Te, ezek fogadni mernék rá, hogy románok! Persze, kérdi, hogy miből gondolom? Hát, magam sem tudom, a fizimiskájuk, a tekintetük... Aztán abbamarad a téma. Időnként még feltűnik, ahogy türelmetlenül igazgatják a népet, ráncigálják a gyermekeket és kiabálnak egymásnak... még mindig nem értem, mit, de meg mernék esküdni rá, hogy románok... Aztán lassan leoltódnak a villanyok, jelezvén a nézőközönségnek, hogy kezdődik a cirkusz. De tőlünk nem messze csak ott áll egy eltévedt, kifliszájú kisfiú, mellette meg egy piros ruhás, bajuszos, barna arcú legény próbál összevont szemöldökkel valahogy szót érteni a kisfiúval. Vakarja a fülét. Zavartan keres a tömegben egy másik piros ruhást, majd oda kiáltja: Nélú, bőőj! Cum sze szpunye, dutye, sztáj zsosz?! ... Azt hiszem, ebben a pillanatban kezdtem élvezni a cirkuszt!
Különben nem csak a cirkuszban futottam össze románokkal. Az Aldiban szinte rendszeresen hallok román és magyar nyelvű családokat, munkásokat. És valamiért sosem szólok, hogy helló, én is magyar vagyok, vagy én is Romániából jöttem! Inkább csak elmosolyodok, és alamuszi róka módjára hallgatózok és élvezem a helyzetet, hogy én értem őket, de ők nem tudják, hogy én értem! Sumák székely vagyok, tudom! Hehe!
Ami még mindenképpen említésre méltó élmény volt ebben a hónapban: a Kultfabrik! Valamelyik péntek este, az egyik lány a konyhából elhívott minket is bulizni! Hát miért ne! Ismerjük meg az éjszakai Münchent is! Az utcán mindenféle reklámokat osztogattak, egy sereg bőrnadrágos fiatal, énekelve masírozott a Kultfabrik fele. És akkor mi is megláttuk a helyet, ami „Europa grösste Partyarea"-jaként ismert. Egy hatalmas épület 5 eurós belépővel és több, mint harminc klubbal. Ahány klub, annyiféle zene... és annyiféle pecsét az alkaromon... Hogy az este végére úgy nézett ki mindkét alkarom, mint egy-egy elfuserált tetoválás. A bejutás külön szórakoztató volt, ugyanis mindenhol kérték a személyit, ill. ID-t, amivel igazolni tudom, hogy elmúltam 18. (Még mindig bóknak veszem, hogy nem nézik ki belőlem a felnőttet!) Ezt az idióta CNP-s megoldást viszont soha nem fogom érteni, miért nincs hozzá lábjegyzék?! Mert a külföldiek is csak bambán nézik, és nem tudják, hol keressék a születési dátumot... Külföldi tartózkodásom alatt ez egy hasonlóan visszatérő téma, akárcsak a szüntelenül felmerülő kérdés: Miért élek Romániába, ha egyszer magyar vagyok?Miért költöztem oda?... Türelem, Judit!- Nyugtat ilyenkor a bennem élő türelmetlenség! Ebben a hónapban erre a kérdésre is megtaláltam a tökéletes választ. A helyzet ugyanaz kb., mint Dél Tirolban. És punktum. A németeknek több magyarázatot nem kell adni :-)
A hónap utolsó tíz napját Witzenhausenben töltöttük, Kassel mellett, egy barátságos, kis városkában. Itt volt ugyanis megszervezve az első, amolyan bevezető képzést nyújtó táborunk, másik 24, hozzánk hasonló önkéntessel. Őszintén, semmi kedvem nem volt ehhez! Jól éreztem magam Münchenben, egy porcikám sem kívánt 8 órát utazni kukutyinfalvára, és napi 8 órát egy teremben üldögélve jegyzetelni – lázadoztam... pedig mondta mindenki, hogy jó buli lesz, és nagyon fogom élvezni! Hát én végigzsummogtam a 8 óra utazást, és amikor kiderült, hogy nem is lehetek Leldével egy szobában, akkor a nyűgösségem tetőpontra ért. Aztán szépen, lassan (már a második napon) szimpatikus lett mindenki, és nagyon örvendtem, hogy nem lehetett lemondani ezt a tábort, és hogy kötelező volt a részvétel!
A 8 óra teremben ülés sosem volt 8 óra. Gyakran voltunk az udvaron, vagy városnézésen, vagy tropikáriumban. Hétvégén egy túrázással egybekötött kirándulást is szerveztünk. Sikeresen el is tévedtünk az erdőben, úgyhogy hiper-szuper-kalandos volt: térdig érő hóban, majd havazásban, patakon átkelve, kerítésen átmászva... a bennem élő kalandor szélesen vigyorgott! A „szemináriumokon" különben irtó izgalmas és hasznos témákról beszéltünk, rendszeres kávé szüneteket tartva. Olyan általános témák kerültek terítékre, mint pl. Európa, SWOT, csapatépítés, conflict management, projekt management, kulturális különbségek és kulturális sokk, klisék, és ezen túlmenően, konkrétan az EVS miértjei és hogyanjai, szerepek, elvárások, jogok, motivációk, anyagi oldal, biztosítások, nyelvkurzus és saját projektjeink kidolgozása! Igazán itt, Witzenhausenben, ez alatt a tíz nap alatt értettem meg, hogy miért is vagyok itt, miről szól, miről szólhat ez az egyéves projekt, itt tisztult le bennem ennek az évnek a váza, fontossága, szerepe elsősorban magam előtt. A kérdéseimre választ kaptam, a projektemhez motivációt és ötleteket, a lelkemnek sok- sok mosolyt és barátot. A témák és a levezetésük nagyon érdekes volt! Időnként egy-egy „Energizer"- t is bedobtak a szervezők, hogy megébredjünk, ha netán elbóbiskoltunk volna az átbulizott éjszaka után. (Igen, MINDEN este söröztünk és buliztunk a magunk módján, hol táncolva, hol társasjátékozva, vagy csak hajnalig beszélgetve). Ezek az úgynevezett Energizer-ek rövid, éberséget igénylő, és nagyon szórakoztató csapatjátékok voltak. Számomra teljesen új volt ez az egész, multikulturális környezet! Új, és vonzó! Ami nehezebb volt, megszokni, hogy kivel milyen nyelven lehet kommunikálni. Voltak ugyanis, akik abszolút nem értettek németül, vagy angolul, így aztán a „szemináriumok" mindig két nyelven zajlottak, ha hozzá akartam szólni a témához, akkor mindkét nyelven el kellett ugyanazt mondjam. És magam számára meglepő módon a végére hihetetlen könnyedén állt át az agyam az egyik nyelvről a másikra, tudta, hogy ezzel az olasz lánnyal németül kell beszéljen, az albán lakótársammal angolul, a francia lány inkább németül szeret beszélni, de a francia fiú inkább angolul! :-)
A tíz nap alatt valahogy hozzánőttem ezekhez az emberekhez! Megszerettem őket, egytől egyig, mindenféle rigolyájukkal együtt! A végén talán jobb is volt, hogy késésben voltunk, és nem sikerült hagyományos módon mindenkitől fájdalmas búcsút venni. Csak címet cseréltünk és eldöntöttük, hogy találkozni fogunk még! A francia fiú már meg is vette az első vonatjegyét Lipcse- München útvonalon...