Még nem is tudatosult bennem teljesen, hogy gyökeres változást hoz majd az új év!
Úgy pakoltam össze négy évszakra a ruháimat, mintha hétvégéken még hazaruccannék az otthonfelejtett lakk magas sarkúért. A szüleim szemében látott aggodalmat sem láttam megalapozottnak. Talán akkor kezdtem felfogni, hogy mindez tényleg megtörténik velem, amikor Bécsben vonatra ültem. Hirtelen arra gondoltam, te jó ég! Itt robogok egy teljesen idegen város fele, aminek a nyelvét csak erős hiányosságokkal beszélem; 5 csomaggal megpakolva, Isten tudja, hogy fogok majd leszállni, és egy idegen nőre várni, akivel csak pár e-mailt váltottunk! Gyorsan megírtam neki sms-ben, hogy azt a lányt keresse majd az állomáson, aki 5 csomag súlya alatt, fehér sapkában roskad.

Utólag látom magam kívülről, ahogy rémülten bújom négy órán keresztül a német nyelvtani kisokost, mintha egy komplex nyelvvizsgát kellene letenni ott, rögtön, a Hauptbahnhof huzatos folyósóján. És mosolygok magamon, mert eszembe jut egy hasonló jelenet, amikor Párizsba repülésem alatt a mellettem ülő fickó hasonló buzgósággal tanulta a francia nyelvkönyvet...
Végül persze minden rendben ment. Az idegen nő rátalált a fehér sapkás lányra. És már nem is volt idegen. Mosolygott és irodalmi németet beszélt! És tudtam, hogy Münchenben ő lesz majd, akire alapozni lehet. Volt vele egy szőke, álmos szemű lány, akiről hamarosan kiderült, hogy ő a másik önkéntes lány, Lettországból, akivel majd együtt fogunk dolgozni a projekten. Rögtön láttam benne az új barátot, a szimpatikus sorstársat, akivel majd együtt sírunk, ha honvágy gyötör, és akivel majd felfedezzük München minden egyes zugát. Előre tudtam, hogy jól fogunk majd egyezni!
A nagy felszussz akkor történt meg, amikor érkezésünk után átadták a lakást, az új otthonomat. Ki sem pakoltam –emlékszem-, csak bedőltem az ágyba és megvártam, míg annyira lenyugszik a szívem, hogy már nem hallom a dobogását. És akkor kipakoltam, bepakoltam, és pár hét alatt teljesen otthonossá tettem a már amúgyis színes és barátságos mini-lakást: ez egy közepes nagyságú szobát, kis folyósót és fürdőszobát tartalmaz, ám ezen túlmenően: egy biztos pontot, az itteni otthont jelenti.
Nem zsúfolt, mégsem érzem üresnek, sőt, mintha mindenem meglenne: van egy puha ágyam, tévém (9 német csatornával), éjjeli szekrény éjjeli lámpával, íróasztal rozsaszín kisszékkel, barna-rózsaszín szőnyeg, színes, lovas sötétítő, na meg három bébi bambusz, ugyancsak lila-rózsaszín vázákban.
Az egyetlen dolog, ami hiányzik a tökéletességéhez: az internet!
Ennek a pontnak talán külön fejezetet kellene szentelni, hisz talán az egyetlen, és legfájdalmasabb konfliktusunk gyökere az internet volt. Akárhogy tárgyaltunk, próbáltuk kedvesen, mosolyogva, kérlelve a főnökséget, és durcásan, hétről hétre zaklatva, már-már sírva, ezt a problémát senki nem oldotta meg nekünk. Helyette kaptunk extra plédet, ha fáznánk, aprót a mosógépbe, mosóport, takarításhoz szükséges mindent, biciklit, mozi jegyet, McDonalds ajándék vouchert, ingyenes városi körutat, és egy csokor „Es tut mir sehr leid" –ot. Azt mondták, ha internetezni akarunk, a félórás szünetünkben használhatjuk az irodai számítógépet (amin persze minden le van kódolva biztonsági okokból)..szóval használhatjuk a belső levelezést –gondolom!
De azt, hogy számunkra mennyire sokat jelent(ene) az internet –nem azért, mert facebook függők vagyunk!- , hogy ez az egyetlen lehetséges út, ami összeköt a családdal és az otthoni barátokkal, és egyáltalán amin keresztül egy kevés otthont megélhet az ember, az itteni ismeretlenben, ezt sehogy sem tudták megérteni... Szóval kénytelenek voltunk magunk intézkedni. Amit tudni kell a német internethálózatról 2 szóban: drága és szar!
A telefonnal hasonló a dolog. Vettünk ugyanis mi is német telefon kártyát, és csináltattunk német bankkártyát, amire havonta utalják a belső közlekedésre szánt pénzt, no meg a zsebpénzt, aminek felét telefonra és internetre költünk...
Egyébként elégedett vagyok!
Van egy konyhánk is, az épület egy másik emeletén, amit 9 másik bentlakóval közösen használok. Ezek a bentlakók ugyancsak az otthonban, vagy a környéken dolgoznak, változó korosztályúak és mind németek. Ami jó, mert ők itthon vannak a városban, és van, kivel ide-oda menni.
Ami fura, hogy mindenkinek privát vízforralója, kávéfőzője, kenyérpirítója van... így aztán úgy is néz ki a konyha,mint egy kirakodóvásár.
És van konyhai házirend, beosztás a takarításról, és komoly hulladékszelektálás! Egyébként ezzel állandóan problémám van. Egyszerűen szokatlan nekem, hogy mindenhol 5 szemetes van! :-)
A „munkámról" amit elmondhatok: hogy igazi kihívás, annak ellenére, hogy nem is érzem igazán munkának.
Szóval, ez egy katolikus gyerekotthon, a Clemes Maria Kinderheim, ahol kb 100 3-14 éves gyerek lakik ideiglenesen. Ezek többnyire elvált szülők, vagy egyedülálló anyu/apu gyerekei, akik ideiglenesen nem tudják nevelni a gyereküket, mert: egyedülálló szülőként külföldön dolgoznak, kórházban, börtönben, elvonó kúrán, stb vannak, vagy épp szellemi fogyatékosak és ezért képtelenek nevelni a gyereküket, de vannak olyan gyerekek is, akiket a rendőrség hozott be, mert kiskorúak, és az utcán tengődtek. Ezek többnyire más országokból (Irak, Irán, Afganisztán, Afrika) elszökött gyerkőcök, akikkel viszont elég nehéz a kommunikáció, hiszen semmilyen európai nyelvet nem beszélnek.
Az otthon területén tizenegy önálló, családi ház van. Ezekben laknak a gyerekek, egy házban 8-10-en, mintegy nagy családként,együtt. Én az egyik, ilyen házban dolgozom, a „Haus Fünf"- ben- mert a németek mindent szeretnek rendszerezni. Mindent! Részletezem mindjárt...
Szóval az ötös házba vezettek be már a második nap reggelén, egyből, bedobva engem a mély vízbe, -akkor- tíz gyerek közé. A gyerekek adatait, fotóit a személyi jogaik miatt nem közölhetem, meg aztán a „Haus Fünf" amúgyis az „első" ház, avagy ahova legelőször kerülnek a gyerekek, és csak pár hónapot maradnak. Utána hazamennek, vagy átköltöznek egy másik házba, vagy otthonba. A mi feladatunk ugyanis az, hogy ideiglenesen otthont biztosítsunk a gyerekeknek, közben pedig egy személyre szabottabb, akár végleges otthont, vagy nevelőszülőket találjunk nekik. És közben, persze neveljük, segítsük és szórakoztassuk őket. Mivel első önkéntes vagyok a házban, ezért a munkatársak sem tudták, hogy milyen munkát adjanak nekem, hogy mi is az én feladatom a ház életében. Így aztán a napi program gördülékeny, hiszti-mentes lebonyolításában kellett segítsek. A gyerekek oviból, suliból hazaérkezése után a közös ebéd levezetése, majd a megfelelő, önálló tevékenység megtalálása a feladatom, ezt követően a házi feladat megírásában, majd uzsonna előkészítésben segédkezés, utána egy óra játszás az udvaron... utána fürdés, vacsi, fogmosás és lefekvés... a nagyobbaknak tévézés. És mindez eszméletlen szigorú órarenddel és szabályokkal megfűszerezve. Valahányszor belegondolok, összeszorul a szívem és hálát adok a gyerekkoromért és a szüleimért!!!
Igen, talán ez volt a legnehezebb az első hetekben, a házban: naponta újabb és újabb információkat megtudni a gyerekek családi hátteréről, és ezeket nem túl komolyan venni! Legyűrni a fojtogató szánalomérzetet és időnként szigorúan rájuk szólni, ha engedetlenek voltak.
Itt a gyerek minden lépése dokumentálva van. Az épp dolgozó gondozó minden egyes történésről, minden egyes gyerek elfoglaltságáról, hangulatáról, mosolyáról, könnyéről, mivel játszott, kivel veszekedett, stb.. írásban KELL beszámoljon! Esély nincs hazugságra, vagy egy szusszanás elfelejtésére! Az órarendet a híres német pontossággal be kell tartani, a házi renddel együtt. Minden gyerek kivétel nélkül be van osztva asztalterítésre, mosogatógép kirámolásra, tiszta ruha összehajtogatásra. Megvan, hogy ki, melyik nap fürödhet, mikor kell hajat mosson, körmöt vágjon, mikor tévézhet és hánykor van villanyoltás. Hetente találkoznak pszichológussal és optimális esetben kéthetente a szülő(kk)vel. Az itteni elvek szerint csakis így, ilyen szigorú határokkal és szabályokkal lehet ennyi problémás, nyűgös, különböző kultúrájú gyereket nevelni. És mindent figyelembe véve, a lehető legjobb körülményeket igyekeznek biztosítani nekik: annyi játékuk van, hogy én még sosem láttam ennyit! Play station, és számítógép, dvd-k, és biciklik, meg rollerek és görkorik, és úszómedence, meg hatalmas játszótér! És az államtól zsebpénzt is kapnak, no meg pénzt új ruhákra, meg saját mp3-ra, vagy amire épp vágynak! Én látom, ahogy hetente egyszer, 4 és fél órán keresztül összeülnek a gondozók, a pszichológussal és a főnökséggel együtt és tényleg tüzetesen megbeszélnek minden egyes gyereket, időpontokat, határidőket egyeztetnek, és halálos komolysággal vesznek Mindent!
A nyelvi nehézségekről elmondhatom, hogy igenis voltak és vannak! Nekem főként a megértés okoz nehézséget... a bajor dialektus, amit többnyire az emberek beszélnek, számomra időnként több mint érthetetlen :-) A nyelvkurzus csak február végén kezdődik, addig itthon olvasgatok német könyveket, és nézem a német tévé izgalmasabbnál izgalmasabb műsorait.
Viszont, amit tapasztaltam, hogy megszoktam, ahogy különböző emberek különbözőképpen beszélnek, az agyam automatikusan jobban koncentrál, amikor tudja, hogy egy motyogó munkatárssal van dolga, és fellélegzik, amikor egy másik, irodalmi németet beszélővel találkozom. Egy másik észrevétel: gyorsabban fáradok. Esténként már kilenckor hullafáradt vagyok.
Leldével egy teljesen sajátos „dzsinglischt" beszélünk, avagy a német és angol keverékét. Megegyeztünk, hogy megpróbáljuk mellőzni az angolt, és csakis németül beszélni egymással, de egyelőre úgy tűnik, hogy a fáradt agyunk esténként, a vacsoránál már csak a dzsinglischre képes :-)
De, ami a lényeg, hogy mi nagyon jól megértjük egymást! Még akkor is, amikor a többiek kikerekedett szemekkel, érthetetlen pofával néznek, mert nem értik, mit akar mondani ez a lány ?! :P Mi összekacsintunk és örvendünk, hogy vagyunk itt, egymásnak, barátnak!