Éppen két hónapja, hogy idecsöppentem egy Lettországi falucska kellős közepébe. Staļģene: két utca, néhány régi tömbház, egy iskola, egy üzlet és három középület, ahol gyakorlatilag minden szükséges dolog megtalálható (például az orvosi rendelő éppen a szövő asszonyok mellett). Ilyenkor szokott az a kérdés következni: és nem unod magad? Nem, nem unom magam; hét közben általában meg vannak szervezve a teendőink, hétvégén pedig gyakran kiruccanunk valahová. A többes számot az indokolja, hogy egy másik, francia önkéntessel vagyok itt; együtt dolgozunk, leginkább az ifjúsági központban, és együtt lakunk egy tömbházlakásban két percre a „munkahelyünktől".
Általában mindenki megkérdezi, hogy hogyan kommunikálok az emberekkel: érdekes módon. Mielőtt eljöttem otthonról, igyekeztem megtanulni néhány elengedhetetlenül fontos lett mondatot, például megtanultam a köszönésnek minden formáját, és azt is el tudtam már mondani, hogy „tanulom a lett nyelvet". Azontúl pedig abban reménykedtem, hogy az itteniek beszélnek angolul. Ez egyébként nincs így. A faluban a mentorom az egyetlen személy, aki jól beszél angolul; viszont többen vannak, akik tudnak valamennyire, és megértenek, ha mondok valamit. Hamar rájöttem, hogy ez sokszor nem is jelent akkora gondot, mint ahogy azt én elképzeltem még otthon. Az igazán fontos lett szavakat már én is tudom, a többit elmutogatjuk. Az emberek gyakran próbálnak beszélni velem, általában közlöm, hogy nem beszélek lettül („Es nerunaju latviski." egyike a legfontosabb mondatoknak, ezt még az elején megtanultam), ekkor reflexszerűen oroszul próbálkoznak, de oroszul sem beszélek, sajnos. Akadt néhány érdekes helyzet is: például amikor a projektkoordinátornak próbáltam elmagyarázni, hogy aznap hasonló kézműves foglalkozást tartunk, mint két nappal azelőtt, és a „similar" szó alapján ő arra a következtetésre jutott, hogy szimulációs játékot fogunk játszani.

Arról nem igazán tudok képet alkotni, hogy milyenek a lett emberek általában. Itt falun mindenki elég közvetlen, és szeretnek csak azért, mert itt vagyunk. Időnként almával, krumplival, joghurttal pakolnak fel, nehogy éhezzünk, és jöttek a szomszédok akkor is, amikor a tüzifát kellett behordani. Egy nap éppen hazafele jöttem, és valaki románul kérdezte meg tőlem, hogy hogy vagyok, és miegymást. Eléggé meglepődtem, mivel amióta itt vagyok csaknem elfelejtettem a román nyelvet, és úgy tűnt, ő jobban beszél románul, mint én, annak ellenére, hogy én vagyok a romániai. Gondolom dolgozott Romániában, vagy csak látogatóban volt ott, majd következő alkalommal tisztázom a helyzetet (addig javítok a román tudásomon). Rendszeresen szoktunk beszélgetni a helyiekkel, mivel gyakoriak a zenés-táncos eszem-iszom összejövetelek a faluban, és ilyenkor italokkal kínálgatnak, együtt táncolunk, próbálunk kommunikálni.
A legjobb kapcsolatot a szemközti szomszédunkkal ápoljuk. Úgy egy hónapja lehetett, amikor este fél tizenegykor becsengetett valaki. Én éppen a zuhany alatt relaxáltam, és hirtelen el nem tudtam képzelni, hogy elárasztottuk az alsó szomszédot, tűz van, vagy mi történhetett, hogy ebben az órában jön hozzánk valaki. Mint kiderült a szemközti szomszédunknak problémája akadt a zárral, nem tudta becsukni az ajtót, azért kért segítséget. A minden helyzetre megoldást találó önkéntestársam természetesen kisegítette a bajból a kissé ittas szomszédot, mire ő hálája jeléül belediktált kb. négy pohárnyi igen erős alkoholos itókát. Ezek után is ápoltuk a kapcsolatot kedvenc szomszédunkkal, következő alkalommal elmesélte, hogy a felesége kórházban van. Igaz, csak utólag tudtuk meg, hogy a feleségéről van szó, mivel szomszédunk csak néhány angol szót ismer, és a beszélgetés alatt mindvégig „my boyfriend"-ként beszélt róla.
Ennyit egyelőre az itteniekről. Írok majd többet is róluk, ha sikerül jobban elsajátítanom a nyelvet; most még csak próbálkozom a kommunikációval.